Már óvodáskoromban is sírtam, amikor esküvőt láttam a tévében. Nagyon elszomorított, veszteség érzése tört rám, olyan volt, mintha valakit vagy valamit temetnénk, elbúcsúztatnák. Az érzés a mi napig fennáll, nem múlik, sőt, egyre inkább erősödik és pluszban felütötte a fejét a mélységes szégyen érzése is.

        A klasszikus vicc szerint egy temetés és egy esküvő között csak annyi a különbség, hogy a temetésen egy halottat temetnek el, az esküvőn meg két élőt. Ezzel maximálisan egyet is értek, de ez még mindig nem magyarázta meg egyértelműen a veszteség érzését. Sokáig törtem a fejem, hogy miért érezhetek így, miért van undorom, szégyenérzetem, miért hányok egy esküvő láttán, de csak mostanában jöttem rá, hogy mit is temetünk valójában egy esküvő alkalmával.

       A nők maradék józan eszét, azt a két agysejtet, ami még megmaradt az emberségük bizonyítékaként, miután sikeresen "nővé" nevelte, alakította őket a társadalom a családdal karöltve.

       Különösen gyászolok mostanában, mióta láttam egy összeállítást menyasszonyi csokrok elkapásáról az egyik csatornán év elején indult félórás szórakoztató műsorban, amelyben házi videókat mutatnak be agyhalottakról különféle témákban, pl. iskola, munkahely, orvosi rendelő, és az egyik ilyen téma volt az esküvő is nemrégiben. Hát, rögtön elgurultak a gyógyszereim.

       Elkeserítő már magában az is, hogy a nőknek ez az "életük nagy napja", legfontosabb eseménye, amikor is világgá kürtölhetik, hogy akadt egy olyan Szaros Józsi, aki úgy döntött, hogy szarpucoló cseléd kell neki és hajlandó volt három tehénért megvásárolni az esküvőjére oly lelkesen készülődő házicseléd jelöltet, így az már boldogan dicsekedhet a barátnői előtt, hogy lám, engem már megvásárolt egy férfi cselédnek, ÉN MÁR BIZONYÍTOTTAM, HOGY ÉRTÉKES VAGYOK, most rajtatok a sor! Ennek a "legfontosabb" bizonyítéka a menyasszonyi csokor eldobása és az elkapására tett megalázó, a női nemet tehén-és rabszolgavásári árucikké degradáló, szánalmas és sírni valóan röhejes kísérletek.

      A botladozó vénasszonyoktól kezdve a dagadt vízilovakon át a megesett leányanyákig mindenki repül, vetődik, csörtet a csokor után: ugranak, löknek, tolakodnak, tapossák egymást, ejtik le a karjukon tartott kölyküket, csakhogy elkaphassák azt az átkozott, semmit sem jelentő nyomorult csokrot, mintha törvényesen is varázsereje lenne és tényleg a csokrot elkapó szánalmas véglény lenne a következő rabszolga, akit megvesznek cselédnek három tehénért! Lesül a bőr az arcomról az övék helyett is, amikor ilyet látok. Hogy hogy ezek a némberek nem szégyellik magukat??????

     Akárcsak az előző cikkemben említett Pataki Liptai Értelmezőszótárosi Alajosné, ezek a szégyenletes, méltósággal, önbecsüléssel, büszkeséggel, emberi tartással nem rendelkező nőnemű véglények is azt hiszik, hogy kevesebbek a férfiaknál, a nevük nem ér semmit, alá vannak rendelve  a férfiaknak, a férfiak fennhatósága alá tartoznak, és csak és kizárólag egy férfi emelheti fel őket magasabb rangra, pozícióba, csak Szaros Józsefnéként, "elvett" férjes háziasszonyként lehetnek "Valakik" (férj nélkül Senkik), legyenek bár híres, gazdag közszereplők. Ennek jegyében boldogan és örömmel alázzák saját magukat és az értelmesebb nőtársaikat halálra az esküvőkön (is), a férfiak meg csak röhögnek a sok pedálozó hülyén, akik bármilyen és bármennyi szar pucolására vállalkoznának, csak hogy valaki "feleségül vásárolja őket" és legyen uruk, parancsolójuk, gazdájuk, tulajdonosuk végre, hogy a társadalom szemében "értékes, hasznos és teljesjogú tagok" lehessenek...szarpucoló házicselédként és SzarosNÉ-ként!

      "Természetesen" ezt ők úgy magyarázzák, hogy ez az "asszonysor", ez a szerelem, ők tartoznak a férfihoz  - mint alacsonyabb rendűek - és nem a férfi hozzájuk, ezért KELL CSAK NEKIK A FÉRFI NEVÉT - mint tulajdonosét - magukra billogozniuk. Ezért kell a férfiak előtt megalázkodva, pitizve, pedálozva, térden-hason csúszva, bizonyítgatva kicsikarni, és a "vegyél már el" felszólítás ismételgetésének segítségével sürgetni, hogy a nagy és erős, felsőbbrendű  férfi előbb-utóbb úgy "döntsön", hogy kell neki ez az alázatos szuka kiszolgálócselédnek és hatalmas kegyet gyakorolva a nőn, ünnepélyes keretek között (esküvő) megvásárolja és aláírja az adásvételi szerződést (aki ebbe természetesen gondolkodás nélkül, visongva, magát az örömtől összefosva beleegyezik). Csak a férfi lehet szerintük a felesége tulajdonosa, fordítva nem, és pláne nem két egyenrangú, egyenlő társ nem lehetnek, amelyben egyikük sem alázkodik meg a másik előtt semmilyen téren. Mert ez ÍGY szokás.

    Az "én eltartalak, te meg cserébe kiszolgálsz és viseled a billogomat" kapcsolat NEM egyenlőség, egyenjogúság vagy egyenrangúság! Megjelöllek, mint egy fát lehugyozó kutya a fát és a területét. Ez a klasszikus alá-fölérendeltség.

 Csak tudnám miért nekem fáj mások ostobasága?

Istenem, micsoda elmeroggyant idióták!!!

Úristen!

íme, a győztes, meg három hülye, akik egy szál virágért harcolnak - rémisztő

azért néha akad egy-egy normális is

Egy csokor megveszekedett idióta pasi a végére, akik gondolom potyaszexet remélnek a kék harisnyatartó elkapásától