Először is azért nem, mert az apák zöme úgy érzi, hogy semmi köze az egészhez és/vagy nem érdekli annyira, hogy megtegye.

Úgy érzik, eleget tesznek az apai kötelességeiknek azzal, ha elmennek "dolgozni". Vajon milyen apa lehet az, aki nem érzi szükségét, hogy a súlyosan beteg vagy éppen halálos beteg gyerekük mellett legyenek minél többet? Milyen apa lehet az, aki nem akar a gyereke mellett lenni éjjel-nappal, kiváltképp ha csak napjai, hetei, hónapjai vannak hátra???

       Másodszorra azért nem, mert a hímsoviniszta és nemi diszkriminációra épülő társadalmunkban az a felfogás az uralkodó, hogy az utód gondozásához a férfinak semmi köze, kizárólag az anya dolga, még akkor is, ha a gyerek halálos beteg és nincs sok ideje hátra. Az apa dolga csak annyi, hogy elmegy "dolgozni", és így  "segít" a beteg gyerekének. Ezt a véleményt osztják az egészségügyi intézmények is.

        Nos, az igaz, hogy valakinek dolgoznia kell, de miért nem lehetne felváltva, hogy a nagybeteg gyerek élete esetlegesen utolsó napjaiban az apjával is lehessen, megismerhessék egymást még jobban és tapasztalhassa a szeretetet, gondoskodást az apa részéről is, nem csak az anyáéról, és ne csak azt kérdezgesse folyton, hogy hol van apu, nem szeret engem? Egy gyerek számára egyáltalán nem kielégítő magyarázat, hogy azért "nem ér rá", azért nincs itt, mert "dolgozik" (...hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra...). Mindkét szülőnek rá kell érnie ha a gyereke beteg, persze normális határok között, hogy a gyerek betegsége ne csak egy 'valóságos' ürügy legyen arra, hogy pl. anyuka miért nem hajlandó dolgozni menni. Főleg az olyan gyerekek esetében, mint például az az ötéves, aki azt kérdezte anyukájától, hogy "ki az a bácsi, aki idejár hozzánk aludni és miért?", majd csodálkozott és nem értette a választ, hogy azért, mert az a bácsi az apja. Bár, úgy vélem, hogy egy ilyen gyereknek jobb, ha nem is tudja meg, nehogy rájöjjön a halála előtt, hogy annak a 'bácsinak' az első öt évében is kellett volna törődnie vele.

         Remélem, most azt sem mondja senki, hogy "azért kell apukának éjjel-nappal dolgoznia, mert kell a pénz és sokba kerül a kezelés". Akinek minden nap dolgoznia kell az átlagbéréért, alkalmazott valahol, és nem a pénz meg az alkalmazottjai dolgoznak neki, az akár napi 24 órát is dolgozhatna, sosem fog milliókat összehozni (pláne hetek, hónapok alatt), ami fedezhetné az OEP által nem támogatott vagy külföldi kezeléseket, tehát felesleges erre hivatkozni, mert úgyis az alapítványok meg adakozó emberek fogják összeadni az összeget helyette. Aki meg milliókat keres havonta, annak vannak emberei, akik helyette dolgoznak, míg ő a kórházban van a gyerekével. Szerencsére, magam is tapasztaltam az elmúlt év során két olyan esetben, amikor apuka hazarohant a munkahelyéről, mert a gyerek kórházba került és nem is ment be dolgozni napokig. Igen, vannak ilyen apák is, de a többség nem ilyen, van még mit fejlődnünk ezen a téren.

        És itt jön a probléma. Azok az apák, aki szeretik a gyerekeiket és a kórházban akarnának maradni vele éjszakára is, akár az anyával felváltva, NEM tehetik meg! Nem tehetik meg, mert nincs hely a számukra. Csak az anyáknak, nagymamáknak, nagynéninek, a szomszéd Juli néninek van, az apáknak nincs. A kórházaknak, ahol egyetemet végzett értelmiségi férfiak dolgoznak és maguk is apák, egyáltalán nem jutott és nem is jut eszükbe legalább egy egyágyas helyet fenntartani az apák részére is, annyira meg vannak győződve arról, hogy apákra semmi szükség egy kórházban, egy beteg gyerek mellett.

          Én csak a gyerekeket sajnálom, meg szánalmasnak tartom azokat az apákat, akik nem értik, hogy az őket "ki az a bácsi..."-ként megnevező gyerekeik miért nézik levegőnek, miért nem fogadnak szót nekik és miért dobják be a kórházba vénségükre vagy öregek otthonába, ha már segítségre szorul.

          Az utóbbi tíz évben körülbelül - amióta van ez az "ottalvósdi" az anyák részéről - mindez jobbára csak  porhintés. A nem is olyan távoli közelmúltban engem még hülyére vertek a nővérek a Heim Pál kórházban, főleg a Madarász utcai részlegében meg a Szabadsághegyi Gyermekszanatóriumban és még más helyeken, mert sírdogáltam (nem bömböltem torkom szakadtából!), hogy haza akarok menni. Ki ne akarna, a rengeteg injekció, vérvétel, infúzió és egyebek után, amit egyedül kellett végigcsinálni? Akkoriban csak hétvégén volt látogatás, ezért Anyukámékat hétköznap lazán elüldözték, még a kerítésen kívül sem tartózkodhattak, hogy legalább néhány percig láthassanak a kertben. Azt kiabálták anyukámnak a kerítésen keresztül, hogy azonnal távozzon, ne rontsa ott a helyzetet, és főleg mit képzel, majd az ő kölykével kivételeznek, miközben a többi gyerek meg sírhat, mert ők nem láthatják az anyukájukat, mivel azok "dolgoznak", nem jöhetnek! Meg egyáltalán mi lenne, ha mindenkit beengednének ide csak úgy, amikor csak jönni akar? Anyukám reggel 6-tól 2-ig dolgozott, nem henyélt otthon, ezért tudott (volna) minden nap feljönni a hegyre. Azzal egyetértek, hogy ne legyen káosz, de ki lehetett volna jelölni egy egy óra tartalmú fix időpontot naponta a látogatásra. Biztos mindenki betartotta volna....Engem meg olyan injekcióval fenyegettek, amitől majd örökre elalszom, meg beleverték a fejem a rácsos ágyba, meg azt kiabálták, hogy fogjam be, mert nekik is itt kell lenni, ők sem mehetnek haza, pedig inkább otthon lennének, és ők is nagyon utálnak itt lenni és velünk foglalkozni, mégsem sírdogálnak....Akkor még az volt a felfogás, hogy gyökerestül szakítsuk el a gyerekeket az otthonukból 5-6 hétre vagy hónapokra, és semmi és senki ne emlékeztesse őket az otthoni életükre, akkor majd "jobban gyógyulnak" és nem vágynak haza. Valószínűleg még az is közrejátszhatott az irántam tanúsított gyakori ütlegelési hajlandóságukban, hogy senki nem kapott borítékot vagy ajándék kávét, sütit az én szüleimtől, miközben a nővérszobában az asztal majdnem mindig tele volt ilyenekkel..... Csak azt nem értem, hogy miért mennek nővérnek az ilyen személyiségű emberek?

      Nem ide tartozik szervesen, de megemlíteném az iskolai gyerekfogászt is (nőt), aki szándékosan érzéstelenítés nélkül - vagy néha max. egyszer ráspriccelt a nyelvünkre - húzta ki, fúrta a tejfogakat "leckéztetésképpen" (máskor előbb kell jönni és rendszeresen), majd amikor értelemszerűen kiabáltam, sírtam a fájdalomtól, durván rám förmedt, hogy "ne ordíts te, az anyád istenit, így nem tudok dolgozni!". "Szerencsére" nem csak velem kiabált, de ez nem sokat segített rajtam vagy a többieken, és nem is sikerült megtanulnunk a "leckét". Mindenki halálosan rettegett a fogorvostól és mindenki igyekezett kibújni alóla, esze ágában sem volt senkinek "rendszeresen" felkeresni. Ma sincs igazán másképp.

        Valójában - és ez lenne a harmadik ok -  elsősorban nem azért maradhatnak ott az anyukák a gyerek mellett, mert az annyira "jót tesz" a gyógyulásuknak (ez csak másodlagos szempont, hiszen mindenki automatikusan tudja/tudta szerte a világon, hogy kórházban lenni "rossz" és lehangoló), hanem mert rájöttek, hogy hülye anyuka mindent megcsinál a nővérek helyett: etet, fürdet, pelenkáz, lázat mér, sebet nyalogat, emiatt a nővéreknek nem sok mindent kell csinálniuk, nem kell bemenni a kórterembe, csak naponta egyszer-kétszer pár percre, amíg beadják a gyógyszert. Több idejük marad valami másra az ápolás helyett, mert ugyebár nagy a nővérhiány. Lehet, hogy még ki is takaríttatnak a hülye anyukákkal vagy a szennyest mosatják velük! Tiszta haszon, mert így takarítónőkre sem kell költeniük, a hülye anyukák meg ingyen megcsinálják...és lelkiismeretesebben, hiszen saját gyerekről van szó. Mindez azon az alapon, hogy mivel 'nők', otthon úgyis pucolják a szart meg minden mást, csak annyi a különbség, hogy most nem otthon teszik, hanem egy kórházban, de ugyanúgy nem kérnek érte pénzt, ahogyan otthon sem és még boldogok is -  mindenhol az ingyencseléd szerepében tetszelegnek, képtelenek megszabadulni tőle. Ergo, rájuk nagyobb szükség van, mint apukára, akinek mindehhez semmi köze. Nem csoda, ha szinte ragaszkodnak hozzá, hogy maradjanak éjjel-nappal, és szorgalmazzák, hogy mindenhol legyen ilyen lehetőség. Sok harmadik világbeli országban nincs is ápolószemélyzet, sem ételosztás naponta háromszor - a családtagok költöznek be a beteg mellé a "kórházba" , hogy etessék, ápolják a beteget. Lehet, hogy hamarosan nálunk is bevezetik?

        Egy apától, egy férfitól meg nem igazán lehet elvárni az etetést, pelenkázást, fürdetést, ápolást, lázmérést meg azt, hogy fogja a gyerek kezét egész nap, mert ugyan mi köze hozzá? Ő "dolgozik" és NEM "szeret". Ha mégis, az kimerül a "pénzkeresésben".

    Én tényleg sajnálom azt a néhány létező apát, akik szeretnének a gyerekük mellett lenni éjszaka is, de erre nincs lehetőségük, tiltják nekik a képükbe vágva, hogy ez nem az ő feladatuk, küldje az anyát. Inkább egy nagymamának adnak ágyat, kosztot, mint egy apának, szentesítve azt az ökörséget, hogy az apa szerepe nem ugyanaz mint az anyáé, az anyának több joga van (és egyben kizárólagos kötelessége) az utódhoz. Ilyenkor eszembe jut az a nemrégen történt "Mióta neveli a bika a borjút?" eset, amelyben szintén azt akarták elérni a tüntetők, hogy törvényesen kikiáltsák, hogy apákra csak a nemzésnél van szükség, minden másra ott az anya, akinek kizárólagos tulajdona a gyereke. Mellesleg egy borjút nem is kell "nevelni", csak etetni és "példát mutatni", mert fut az magától is, eszik magától is.

    Ha egy gyerek/utód kizárólagosan az anya tulajdona (és kötelessége is), csak ő rendelkezhet felette, csak ő nevelheti, csak ő gondozhatja, akkor a gyerek teljes eltartása, azaz anyagi, szellemi, kulturális jólétének a megteremtése is az anya kizárólagos kötelessége kellene, hogy legyen. Hiszen az ő saját tulajdonával nem a szomszédjának kell törődnie. Semmi nem indokolná ebben az esetben a gyerektartás intézményét, azt hogy a "gyerekeikhez jogilag semmi közük apákkal" tartásdíjat fizettessenek, vagy dolgozni küldjék őket, hogy "tartsák el a családot!"! Természetesen ez fordítva is igaz: ha az apa a tulajdonos, akkor neki kell eltartania és gondoznia is a gyerekeit, de nem úgy, hogy az anyát gondozó cselédként "alkalmazza".

     Nagyon remélem, hogy lassan változni fog a helyzet, és egyre több kórházban gondolnak majd az apákra is és hoznak majd létre külön helyiségeket számukra is, és lassacskán mindenki agyába befészkeli magát az a felfogás, hogy egy gyereknek mindkét szülőjére egyformán szüksége van, a gyerek nem az anya kizárólagos tulajdona, és ne csak kizárólag azért ragaszkodjon az anyjához, mert az van vele a nap 24 órájában, az apa meg távolról szemléli az egészet vagy nincs is otthon soha.